Címkék listája

Tanári motiváció és hivatás

Bizonyára sokan már tudjátok, hogy idén szeptemberben megkezdtem a tanulmányaimat az ELTE-n, kémia - természetismeret-környezettan tanár szakon. Olyannyira sokan, hogy néhány naponta meg is szokta tőlem kérdezni valaki, hogy mégis mi motivált arra, hogy ezt a pályát válasszam, vagy mégis mit keresek itt egyáltalán valójában. Hogy mit gondolok a mai oktatásról, mit gondolok annak a fejlődéséről, mi a véleményem az egyetemi tanárképzési rendszerről, vagy hogy egyszerűen csak miért szeretnék embereket tanítani. És azt hiszem, hogy ezek olyan kérdések, amikről - főleg a mai oktatási helyzetben - igenis kell beszélni.

Ez a cikk a szerző szubjektív véleményét, saját pályával kapcsolatos elképzelését tükrözi. Nem kezelhető, és nem is kezelendő szakmailag hiteles forrásnak, mindössze egy eszmefuttatás.

Pályakép

Úgy gondolom, hogy amikor az ember a hivatásáról beszél, főleg ha ez a hivatás szorosan kötőik más emberekhez, akkor az első dolog amit tisztázni kell, az az adott életpálya szerepe a társadalomban. Hiszen az embernek alapvetően saját magának kell megfelelnie, ehhez pedig le kell fektetni bizonyos alapelveket. Alapvetően úgy gondolom, hogy az az általános megfogalmazás, miszerint "a tanár feladata a gyermekek tanítása", erőteljesen sarkos. Sőt, nem csak hogy sarkos, de bizonyos szempontból hiányos is. Gondoljuk végig először azt, hogy mit kellene elérniük a diákoknak amikor kikerülnek a közoktatásból.

Szeretnénk, hogy a gyeremekeinkből boldog és sikeres felnőttek válhassanak. Szeretnénk, hogy a mai fiatalok megállják a helyüket az erősen változó munkaerőpiacon. Szeretnénk, hogy képesek legyenek önállóan továbbképezni magukat. Meg tudjanak oldani mind megélhetéssel, mind pedig a szakmájukkal kapcsolatos problémákat. Szeretnénk hogy megtanuljanak kritikusan gondolkodni, megtalálni a saját igazukat. Kifejlődjenek bennük az életben elengedhetetlen kollaborációs és kommunikációs képességek. Képesek legyenek az infokommunikációs technológiákat megfelelően alkalmazni az életük során felmerülő megpróbáltatások leküzdésére. Ezek azok a dolgok, amiket egy iskolának támogatnia kell(ene) elsődlegesen.

És hogy hogy jön ide a tanárkép? Gondolkodjunk csak el. Mi az amit fejleszteni fog a gyermekben az, ha állunk előtte 4 éven keresztül, és egy tankönyvből felolvassuk neki az anyagot? Mi az amit fejleszteni fog a gyermekben, ha mindent aprólékosan, levezetve a kezébe adunk, majd visszakérjük pontosan ugyanezt? Mi az amit fejleszteni fog a gyermekben, ha a tárgyi tudását kérjük számon, és ez alapján bélyegezzük meg jó, vagy rossz tanulóként? El tudjuk érni ezekkel a módszerekkel azokat a célokat, amiket fentebb megfogalmaztunk? Aligha.

Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy sikeres pedagógusok lehessünk a mai világban, egy drasztikus szemléletváltásra van szükség. Ha szeretnénk elérni, hogy a diákjaink azokon a területeken fejlődjenek, amik tényleg a hasznukra válnak, át kell gondolnunk a különböző szaktárgyak oktatását is. Át kell gondolnunk, hogy hová helyezzük a hangsúlyt az óráinkon, és el kell jutnunk egy olyan felállásig, amikor a tanár nem tanít, hanem a diákok tanulását mentorálja. Elvégre ahhoz, hogy a készségek fejlődhessenek, és a tárgyi tudás megértéssé alakuljon, a tananyag feldolgozására van szükség. A feldolgozás sokszor fontosabb lépés, mint az információk beszerzése, itt kapcsoljuk ugyanis hozzá az újonnan megismert dolgokat a korábbi ismereteinkhez, és itt jön létre az agyunkban az a tudáshálózat, amire később majd a gondolkodásunkat építeni tudjuk.

A diákokat elsődlegesen nem tanítanunk kell, hanem lehetővé kell számukra tenni, hogy a tudást maguk szerezhessék meg. Meg kell teremteni számukra a felfedezés lehetőségét, és hagyni kell őket átélni a tudásukban való kapcsolatok feltérképezésének örömét. Lehetőséget kell adnunk nekik, hogy abba az irányba terjeszkedjenek, amerre igazán szeretnének, be kell vonnunk őket a tanulási folyamatuk megtervezésébe, a célok kitűzésébe. Így fogják a gyermekek igazán magukénak érezni azt az utat, amit utána a pedagógusuk - mint mentor - vezetésével be fognak járni. A pedagógusnak pedig szerintem elsődlegesen az a feladata, hogy igazgassa ezt az utat. Megszabja a kereteket, és olyan feladatokat és lehetőségeket teremtsen a diákok számára, amiken keresztül fejleszthetik önmagukat, és elérhetik a közösen megfogalmazott célokat.

Az út nincs kikövezve

Most, hogy átgondoltuk, hogy mégis mi volna egy pedagógus végcélja, gondolkodjunk egy lépéssel tovább. Mire is van mindehez szükség? Elvégre senki nem születik pedagógusnak, mindez csak egy hosszú út végállapota. Egy hosszú úté, amin szintén van néhány dolog, amit át kell gondolnunk. Jelenleg a tanári pályához vezető legmegszokottabb út az ún. osztatlan tanárképzés. Ez egy szinttől és szakterülettől függően 5, 5 és fél, vagy 6 évig tartó egyetemi képzés, amelynek során elsajátíthatjuk két tudományterület szaktárgyi anyagát, valamint bizonyos pedagógiai alapismereteket.

Hogy ez a képzési felépítés alapvetően ideális-e, az egy érdekes kérdés, ezt most nem firtatom mélyebben. Koncentráljunk inkább a dolognak arra az oldalára, ami minket, hallgatókat, leendő vagy jelenlegi tanárokat érint. Tanári diplomát ugyanis lehet kapni kettessel is, nemde? Csak elég ha valahogy túléljük az egyetemet, átdöcögünk minden tárgyból és máris pedagógusok lettünk... vagy nem egészen? És ennél a kérdésnél most nem az állami ösztöndíjhoz szükséges minimum átlagra gondolok, hanem az elvekre. Ugyanis még ha elvárásaink nem is, de elképzeléseink azért mindannyiunknak vannak arról, hogy milyen eredményeket, vagy inkább milyen befektetett munkát szeretnénk látni a leendő osztályunkban. És akkor most itt torpanjunk meg egy percre.

Egy pedagógus, aki úgy végezte el az egyetemet, hogy "csak legyen meg a kettes", elvárhatja a diákjaitól, hogy ők ennél több energiát fektessenek bele a tanulásba, tananyag feldolgozásba? Egy olyan hallgató, aki az egyetemen lemásolni szeretné a levezetéseket és nem megérteni, elvárhatja a diákjaitól, hogy értő gondolkodást tanuljanak? Én úgy érzem, hogy nem. A pedagógusi életpálya igenis energiabefektetést igényel. És ahhoz, hogy egy tanár érdemben meghatározó ember lehessen a diákjai szemében, életében, ahhoz példaképnek is kell lennie, és bele kell fektetnie a saját pályájába legalább annyi energiát, mint amennyit a diákjaitól elvár.

Az ember hajlamos másolni mások mintáit, és ezzel nincs is feltétlenül gond. A másolás, utánzás alapvetően a tanulás egy alapvető formája. Olyannyira alapvető, hogy sok mozgásformát, a beszédet, és számtalan alapkészség építőköveit már a kisgyermekek is utánzással, másolással sajátítják el, ismerik meg. Később persze ezeket továbbépítik majd a saját tapasztalataiknak megfelelően, de ennek ellenére a másolás, mint ösztön, nem szűnik meg teljesen. Sok gyermeken látni is, hogy olyan beállítottsággal, viselkedési normákkal lép ki a családi fészekből, amilyeneket a környezetében tapasztalt. Ezért is kiemelkedően fontos, hogy pedagógusként mindig olyan példát tudjunk állítani a diákjaink elé, amilyet bennük is viszont szeretnénk látni. Tudom hogy ez kicsit sarkosan hangzik, de most őszintén... hitelesnek érzed, ha egy alkoholista eldalolja neked, hogy az alkoholizmus nem jó? Persze az iskolában eddig azért nem szoktak fajulni a dolgok, de a lényeg ott is hasonló.


Szeretet és tisztelet

Miután elérünk az egyetem végére, elérkezünk a munka világába. Szembekerülünk 30 szempárral, mindegyikben egy-egy különböző világ, mindegyikőjük mögött egy történet. Igazából még az egyetem végét sem kell megvárnunk vele, hiszen ott a szakmai gyakorlat, amikor az ember - egyesek először, egyesek sokadszor - szembetalálkozik a pedagógusi hivatás tényleges feladatával. És ekkor tesz megjegyzést sok kolléga talán először a diákokra: "ezek a gyerekek tiszteletlenek". Azt hiszem, hogy ez az a pillanat, amikor az embernek ismét el kell gondolkodnia a pályaképén, és azon, hogy mit szeretne elérni... sőt, talán azon is, hogy ő maga hogyan jutott el odáig, ahol jelenleg tart.

Rájöttünk arra, hogy mentorként kellene viselkednünk. Rájöttünk arra is, hogy mindemellett példát is kell statuálnunk a diákjainknak. Már csak két nagy kérdés maradt... a mit és a hogyan. Most foglalkozzunk egyelőre a hogyannal. Alapvetően a legtöbben úgy gondolják, hogy a pedagógusok tiszteletet érdemelnek, és a maga módján ebben azért van is igazság. De miért is érdemelnek tiszteletet? Azért, mert fel tudnak állni a katedrára, és fel tudják olvasni azt, amit valaki - jobb esetben ők maguk, pár évvel korábban - leírt egy lapra, könyvbe, füzetbe? Vagy inkább azért, mert a diákok érzik a tanáron, hogy támogatja őket, foglalkozik és törődik velük, és mindent megtesz a fejlődésükért. A válasz gondolom evidens.

Úgy  gondolom, hogy a tanár iránti tisztelet alapvetően nem abból kell hogy eredjen, hogy a tanár a tanár. Sokkal inkább abból, hogy a tanár milyen ember, és hogyan bánik a csoportjával. A tanárnak tiszteletreméltónak kell lennie, és úgy kell viselkednie, hogy a diákjai bízhassanak benne, megbízhassanak a szaktudásában, és számíthassanak rá, mint emberre. Véleményem szerint a tanulási folyamat alapvetően megkíván egy bizalmat a felek között. A diáknak éreznie kell, hogy nem fog büntetést kapni azért, ha rossz dolgokat mond, hogy nem fognak kitudódni azok amiket a tanárának elmesél, és hogy amit a tanára ad tanács, az egy saját tapasztalatokra és szakmai gyökerekre épült gondolat, nem csak az első találat a google-ből.

Egy tanár-diák kapcsolatnak közvetlennek, őszintének, bizalommal telinek, és támogatónak kell lennie. És van itt még egy tényező, amiről nem szoktunk beszélni... a szeretet. Ez most talán furán hangzik, de gondoljunk csak bele... milyen érzés úgy beülni egy órára, hogy érezzük, hogy a tanárunk csak azért van itt, mert valamiből meg kell élnie, és igazából utál mindenkit? Vagy akár úgy, hogy csak minket utál? Lehangoló. Kifejezetten lehangoló. Tanárként fontos, hogy el tudjunk vonatkoztatni a diákokkal szembeni előítéletektől. El tudjuk engedni egy kicsit a személyes preferenciáinkat, és mindenkinek egyenlő esélyeket tudjunk biztosítani a fejlődéshez, és egyenlő mértékben tudjuk szeretni és támogatni őket. Hiszen szeretetre mindenkinek szüksége van, nemde?


Téglákból a piramis

Mostanra már a tanári pálya legtöbb területét áttekintettük. Most már azt is tudjuk, hogy hogyan kellene beszélnünk, viszonyulnunk a diákjainkhoz. Már csak egy kérdésünk maradt: mégis mit csináljunk velük? Persze ne azt várjátok, hogy most itt konkrét matek példákat és kémia feladatokat fogtok látni, a lényeg nem is ez. Inkább az alapelvek. Mik azok a dolgok, amikre hangsúlyt kell fektetnünk ahhoz, hogy lehetővé tegyük a diákok egyéni és csoportos fejlődését? Hogyan lehetne a jelenleg sok helyen máig is használt frontális megoldások helyett modern eszközöket alkalmazni a készségfejlesztésre?

Alapvetően a tanulási folyamat mind térben, mind pedig időben több részre tagolódik. Hogy melyik tanár miként tekint rá, az bizonyos mértékig változó, de alapvetően úgy látom, hogy a leggyakoribbnak talán az alábbi felállás tekinthető. Az ábrán fentről lefelé időrendben tekinthetőek meg a különböző tanulási folyamatok, a levágott oldalú téglalapok azokat a lépéseket jelölik, amelyekben a diák visszajelzést kap a munkájáról.


Ha elemezzük egy kicsit ezt az ábrát, sok érdekességre rájöhetünk. Egyrészről, alapvetően az iskola az információ megszerzésének, és a visszajelzésnek a színtere, az információk feldolgozása a tanuló otthonában történik. Másrészről, a tanulónak tisztán a kezébe adjuk a tananyag megtanulásának a feladatát, ami önmagában nem feltétlen lenne probléma.... de megtanítottuk előtte valaha a diákunkat arra, hogy hogyan érdemes tanulnia? Többnyire nem. 

Ha még egy kicsit vizsgáljuk az ábrát, egy harmadik dolog is szembetűnő lehet, ez pedig nem más, mint a források szűkössége. A legtöbb iskolai feladat alapvetően azt követeli meg, hogy a tankönyvünket, valamint a tanárunkat használjuk forrásként. De hát ezek vannak arra hogy tanuljunk belőlük, hol itt a bibi? Gondoljuk csak tovább a helyzetet. Mire is lesz szükségünk a való világban? Honnan fogunk majd információkat meríteni akkor, amikor kirepülünk a nagybetűs életbe? Az internetről, könyvekből, filmekből, és ami még fontosabb - a saját környezetünk megfigyeléséből, persze ha képesek vagyunk rá. Ezek a képességek hol maradnak egy ilyen folyamat során?

A színterek számában is felfedezhetünk egy érdekes korlátot. Ez a rendszer ugyanis alapvetően arra alapoz, hogy a diák csak az iskolában és az otthonában tanul. Nem helyez komolyabb hangsúlyt a tényleges környezetünk megismerésére, és arra, hogy megtanuljuk a tudásunkat ténylegesen alkalmazni a környezetünkön. Márpedig a legtöbb tantárgy nem csak dolgok lemodellezéséről, vagy történetek megismeréséről szól, hanem arról is, hogy az ezekből kinyert információkat vissza tudjuk forgatni a saját életünkbe, és a saját életünket új információk forrásaként tudjuk tekinteni. Miért nem helyezünk hát hangsúlyt erre?

Végeztem néhány módosítást a fentebbi grafikonon, hogy fedésben legyen azokkal az elvekkel, amiket én, mint tanár, követni szeretnék pedagógusi munkám során. Következzék hát most egy újabb ábra, amely kicsit más szerepeket ad az egyes helyszíneknek, majd egy kis gyakorlati eszmefuttatás mindehhez. 


Az első szembetűnő dolog az, hogy szerintem egy pedagógusnak elengedhetetlen, hogy bevonja a külső helyszíneken történő megfigyelést az oktatásba, legyen szó akármilyen tantárgyról. El kell sajátítaniuk ugyanis a gyermekeknek, hogy hogyan vonhatnak le tapasztalatokat abból, amit a környezetükben látnak. A legjobb az, ha mindeközben több tanár kooperál is, és így a megfigyeléseknek nem feltétlen kell, hogy egy tantárgyra összpontosuljanak, lehetnek sokkal tágabbak. Fontos, hogy mind önállóan, mind pedig a tanár mentorálása mellett legyen lehetőségük a diákoknak arra, hogy a hétköznapi élet jelenségeit megfigyeljék, és megpróbálják feltárni azok összefüggéseit, így egy olyan gondolkodásmódot tudunk ugyanis felépíteni bennük, ami a mindennapi élet során elengedhetetlen lesz.

A második szembetűnő dolog a források diverzitásának növekedése. Míg jelenleg a legtöbb esetben egy viszonylag szűk forráskészletet használnak a tanulók az információk begyűjtésére, addig úgy gondolom, hogy ez sürgős változtatást igényel ahhoz, hogy életképes fiatalokat tudjunk kinevelni. Márpedig ez is célunk tanárként, nemde? Fontosnak tartom, hogy az oktatásban megjelenjenek az internetes, a papír alapú, vagy a videó formátumú források, ne csak kifejezetten oktatásra készült anyagok, hanem akár szakkönyvek formájában is, elvégre az életünk során nem lesz mindenből tankönyv amit meg szeretnénk érteni. Megértem persze a tanárok és sok szülő hozzáállását, miszerint egy tankönyv jó kereteket ad, és megkönnyíti a dolgok megtalálását - de pont azt a feladatot veszi el a diákoktól, ami elé majd a hétköznapi élet állítani fogja őket, és ez igenis meg fog látszani.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a diákoknak a tanár nem adhat segítséget a jó források megtalálásában. Sőt, hogy egy-egy órán azonos előismeretekkel tudják feldolgozni az anyagot, célszerű is. Azonban ennek a forrásnak akkor sem kell tankönyvnek lennie. A tanár megoszthat a diákjaival a tanulástámogató rendszerben (pl. Google Classroom) ajánlott linkeket videóklippekhez, cikkekhez, vagy könyvrészletekhez, amiket utána a diákok megpróbálhatnak egyedül értelmezni, majd a megszerzett információk rendszerezésében a tanórán a tanár segít.

Ha megnézzük egymás mellett a két ábrát, láthatjuk azt is, hogy az oktatás alapelemei térben felcserélődtek. Az információszerzés került át az oktatási intézményen kívüli térbe, míg az információ feldolgozása, és ezáltal a tanulási folyamat került be részben az iskola falai közé, kiegészítve a projektmunkák otthoni folytatásának és továbbgondolásának a lehetőségével. Ez a változás pedig, bár elsőre nem tűnhet olyan nagy szónak, de igenis fontos. Fentebb ugyanis már említettük, hogy véleményem szerint a tanár feladata alapvetően az, hogy a tudás feldolgozását, megértését, ezáltal tényleges megtanulását mentorálja. Ehhez azonban szükség van arra, hogy a folyamatnak ezen része történjen részben vagy egészben az épületen belül.

Már csak egy szembetűnő dolog van az ábrán, ezek pedig a lecsapott sarkú téglalapok, avagy a visszajelzés. Ha jobban végiggondoljuk, megállapíthatjuk, hogy a diákok tanulási folyamata alapvetően egy visszacsatolási ciklusra épül. Először megfigyeljük a helyzetet amelyikben vagyunk, majd a legjobb tudásunk szerint átgondoljuk, hogy hogyan tudunk minderre reagálni. Majd megvizsgáljuk az adott reakciónk következményeit, és eldöntjük, hogy azt a hatást értük-e el, amit kellett volna, majd ennek tudatában ha szükséges, újragondoljuk a reakciónkat az újabb információk tudatában.

Ezt a ciklust akár a természetes, akár az iskolai tanulási helyzetekre is könnyedén levetíthetjük, nézzünk meg például egy matematika órát. Kapunk a tanártól egy feladatot. Megvizsgáljuk a feladatot, majd a legjobb tudásunk szerint elkezdjük a feladatnak a megoldását. Ha végeztünk, a tanárunk visszajelzést ad arról, hogy a megoldásunk helyes-e vagy sem. Ha helyes, az egy pozitív megerősítés arra vonatkozóan, hogy az elképzeléseink jók voltak. Ha pedig helytelen, akkor átgondoljuk hogy mit ronthattunk el, és megpróbáljuk újra kiszámolni, immáron annak tudatában, hogy az előbbi válaszunk nem volt helytálló, tehát ha ismét az jön ki, akkor rögtön el is vethetjük.

Éppen ezért, egy önálló tanulási folyamatnak kiemelten fontos lépése a munkára kapott visszajelzés. Fontos tehát, hogy a diákok minél gyakrabban, és minél hamarabb visszajelzést kaphassanak a munkájukról és gondolataikról. Ha az információ rendszerezését és feldolgozását bevisszük az iskolába, az lehetővé teszi azt, hogy mind a tanár, mind a diáktársak véleményezhessék a tanuló munkáját. Kifejezhessék egyetértésüket, vagy kérdéseket tehessenek fel a tanuló felvetésével kapcsolatban, ezáltal az illető tét nélkül kaphatja meg a szükséges visszacsatolást, és fejlődhet tovább anélkül, hogy rögtön megbélyegeznék őt egy érdemjeggyel.

Összességében tehát, a második modell lehetővé teszi a tanárnak a tananyag feldolgozásának mentorálását, a közel valósidejű visszajelzést, és a források szabadabb megválogatását, a diákoknak pedig fejleszti a megfigyelő, feldolgozó, és kollaborációs képességeit, ezáltal hozzájárul ahhoz, hogy gondolkodó, és önállóan élet- és munkaképes tanulókat nevelhessünk ki az iskola végére. 

Én és a hivatás

Most, hogy összefoglaltam a pedagógia feladatáról, és a pedagógusi pályáról alkotott képemet, ideje egy kicsit a saját motivációimról is beszélni.... elvégre eredendően erről szól ez a cikk, nem? Fiatalabb koromban - mint mindenki más - én is sokat gondolkodtam azon, hogy mégis mivel akarok foglalkozni ha felnövök. Mindig volt is egy rakat ötletem - bár ez igazság szerint mára sem változott meg, ötletem most sem csak ez az egy van. Sokan noszogattak például, hogy kutatással kellene foglalkoznom - és egy darabig a lelkem mélyén igazából én is így gondoltam.

Aztán egy szép reggelen elkezdtem gondolkodni. Gyönyörű terület a kutatás, legyen szó akármilyen tudományterületről is, és minden elismerésem azoké, akik űzik ezt a szakmát... azonban a legtöbb magas szintű tudományos publikáció viszonylag szűk célközönségnek szól. Hosszabb távon egy részük persze majd segíteni fogja az embereket, más részük talán nem, de akárhogy is történjen, alapvetően a kutatás közvetlenül a tudományt szolgálja, nem pedig a társadalmat. Én pedig ennél emberközelibbnek érzem magam.

Ekkor döntöttem úgy, hogy átpártolok a tudomány másik oldalára, és az új tudás megszerzése helyett, inkább az átlag emberek és a tudomány közötti közvetítést, a tanítást választom. Úgy érzem, hogy én az embereknek szeretnék adni. Közvetlenül az embereknek. Sőt... hogy teljesen őszinte legyek, inkább azoknak az embereknek szeretnék tanítani, akiktől távolabb áll a szakterületem, vagy akiknek nehézségeik vannak vele. Ezt szakmailag egy sokkal különlegesebb feladatnak érzem. Mondhatjuk úgy is, hogy szívesebben segítek azoknak, akinek szükségük van rá, mint azoknak, akiknek egyedül is megy.

Ahogy teltek-múltak az évek, a pedagógiai pálya ötlete szépen lassan elkezdett egyre jobban kiforrni. Egye mélyebbre ástam magamat a szakirodalmak tengerében, elkezdtem magántanítani és foglalkozásokat szervezni, és mindeközben rájöttem, hogy kimondhatatlanul élvezem. Élvezem, vannak saját elképzeléseim hogy hogyan lehetne mindezt jobban, vannak ötleteim hogy merre fejlődhetnék tovább, vannak sejtéseim hogy mit csinálnék másképp, hisz ez az egész cikk erről szól, így összességében azt kell hogy mondjam, hogy kifejezetten örülök hogy itt vagyok.

Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek a fejemben egyéb ötletek. A tanárkodás mellett azért motoszkál a fejemben az is, hogy esetleg kollégiumi nevelő legyek, vagy hogy az iskolarendszerbeli tanárkodás helyett elsősorban inkább a diákoknak szóló ismeretterjesztő foglalkozások, szakkörök, tanulmányi versenyek, táborok, stb. szervezésére kellene helyeznem a hangsúlyt, majd meglátjuk hogy végül melyik terület az, ami dominálni fog az életemben. Az viszont szinte biztos, hogy a pedagógia, vagy az emberekkel való foglalkozás valamilyen formában meghatározó lesz.

Összegzés

Hosszú úz vezetett odáig, hogy meghozzam a végső döntést, miszerint az ELTE kémia-természetismeret tanár szakján szeretném megkezdeni a tanulmányaimat, azonban egyelőre úgy érzem, hogy ideális helyen vagyok a céljaim elérése felé. Szeretném tanárként mindig tartani magamat azokhoz az elvekhez, amiket a fentebbi bekezdésekben lefektettem, és szeretném elérni, hogy a diákjaim számára a tanulási folyamat nem csak hogy élmény, de életre szóló is lehessen. Hiszem, hogy a közoktatásnak nem kell kínszenvedésnek lennie. :) 

Ajánlott bejegyzések

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

A hozzászólásokra vonatkozó szabályzat itt olvasható.

A bejegyzés eredeti verzióját megtalálod az Edemmester Gamer Blogon az alábbi linken:



A bejegyzés nyomtatott formában való birtoklása nem jogosít fel annak sajátodként való feltüntetésére, vagy avval való visszaélésre.